Gyermekkori emlékem

Day 4

A negyedik nap már most megizzasztott, pedig még el sem kezdtem. Tény, hogy könnyebben eszébe jut az embernek egy gyermekkori emlék, ha nem kell sehova. De most így, hogy fontos lenne, úgy tűnik mintha nem is lett volna gyermekkorom. Pedig volt, esküszöm!

Aztán persze kezdenek eszembe jutni, de egyik sem a megfelelő. Rengeteg jó emlék van, de egyikről sem tudnák írni. Ezek az emlékek olyanok, ami neked jó, de másokkal nem akarod megosztani, mert nem értenék meg úgy ahogy te. Ezért is nem csak egy hosszabb törtênetet mesélek el (mivel olyat nem is tudnék) hanem két kicsit.

Egyszer, novemberben, még olyan hat – hét éves lehettem, amikor apum mondta, hogy estére havazni fog. Én tökéletesen elhittem, nem is gondoltam olyanra, hogy a meteorológusok is hibáznak sokszor. Szünet volt, én pedig este kipakoltam a szobám padlójára az ágyneműmet, az összes párnát a lakásból, és a kedvenc plüsseimet, aztán leültem, felhúztam a redőnyt, és azt vártam hogy elkezdjen hullani a hó. Persze mivel kicsi voltam, hamar el is aludtam, minden esetre a hó nem hullott, és emiatt végtelenül szomorú voltam, egészen addig, amígy egy nap késéssel le nem hullott a hó.

A másik emlékem ennél kicsit viccesebb. Az apum régen a helyi színházban dolgozott, ahol éppen valami esemény volt. Nem emlékszem pontosan mi volt a lényege, de tudom, hogy volt egy rajzverseny, ahova a gyerekek beküldhették a rajzaikat, a közül a zsűri választott, és a nyertesekét kiállították a folyosón. Mivel már kiskoromban is szerettem rajzolni, természetesen megpróbálkoztam vele én is. Nem lehettem idősebb 6 évesnél. Hamupipőkét rajzoltam, ahogy egy kézi tükörben nézi magát, és éppen a bálra készül. A tükörnek csak a hátulja látszódott, és színes spirált festettem rá díszként. A rajzversenyen végül eredményes lettem, így kiállították a rajzomat, én pedig a kiállításon büszkén álltam mellette, és figyeltem mit mondanak mások. Egészen addig, amígy egy fiatal pár meg nem állt előtt, és el nem kezdtek nevetni azon, hogy a tükör úgy néz ki mint egy hatalmas nyalóka. Én vérig sértődtem, és odafutottam anyumhoz, hogy elpanaszoljam neki. Utána vissza sem akartam menni a képemhez. Ez nekem már nagyon viccesnek tűnik, mivel emlékszem milyen dühös lettem, hogy nyalókának nézik a tükrömet, pedig ahogy emlékszem rá, tényleg úgy nézett ki.

Még volt egy utolsó, amire nem is tudom mit mondjak. Még nagyon régen, szerintem csak óvodás voltam, mikor néztem a godzillát. Anyum kint főzött a konyhában, és már készütünk ebédelni. A fimnek a végén, mikor megölik dogzillát, elkezdtem sírni, mert miért ölik meg. Teljesen ki voltam borulva, és anyumnak úgy kellett kivinnie a konyhába, mert annyira sírtam hogy nem tudtam kimenni magamtól. Dühös is lett rám, hogy miért sírok ezen, amikor annyi embert megölt, de én csak azt sajnáltam hogy ilyen emdertelenül megölték a szerencsétlen állatot.

Ennyi lenne ami úgy eszembe jitott, néha jó felidézni ezeket az emlékeket. Ha van nektek is jó gyerekkori emléketek írjátok le! :)💫

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s